Ars Poetica
Az egész úgy kezdődött, hogy a kedvenc poharam megrepedt. Már éppen ki akartam dobni, amikor eszembe jutott, hogy ecsettartó edénynek még lehetne használni. Bevittem a műterembe, és a mosdó szélére tettem. ? Ihatnék is belőle, nincs ennek semmi baja. ? gondoltam. Ám hogy lehetnék biztonságban a baktériumoktól és a mérgező anyagoktól, ha ide teszem, ahol kézmosáskor szétfröcskölöm a koszos vizet? Feltettem hát a polcra és hogy a poros, régi üveggyűjteményem nehogy összekoszolja a kis finom felületét, néhány üveget letettem a földre. Nem tűnt elég jó helynek a polc mégsem, mert a széle, ahová a poharat tettem, nagyon forgalmas helyre esett éppen és aggódtam, hogy a végén még leverem figyelmetlenségből és teljesen eltörik. Inkább kiürítem a polcot és beteszem középre a poharat. Ott biztonságosabb. Az a sok üveg úgyis túlterhelte a léceket. Jól néz ki ez a pohár, teszek alá terítőt is! ? gondoltam ? meg kis baldachinos lepleket fölé, hogy megvédjék a lehulló portól. Ekkor a pohár mintha azt mondta volna, hogy elégedett a kiszolgálással. Szépen csillogott, de ebben a csillogásban volt valami fenyegető szigor, valami követelő szilánk-fény, ami parancsszavakat kiáltott, hogy ?Több fényt nekem, nagyobb reflektort!?, meg hogy ?Nem elég tiszta a levegő, szerelj fel légkondicionálót pollenszűrővel!?, és én teljesítettem minden óhaját.
Az Álmoskönyv szerint az üvegpohár fáradságot jelez.